Amikor Magyarország 2020 márciusában bezárta kapuit én éppen a pannonhalmi kolostor lábánál
lévo parasztházamban voltam. Úgy döntöttem hogy hivatalos tartózkodási engedélyt
(lakcímkártya) kérek a magyar falumba és az ottani házamban várom meg amíg Magyarország újra
megnyitja a határait. Ez három hónapig tartott. Nem unatkoztam mert a házam nagy kertjében
rengeteg lehetoségem van elfoglalni magam és sok csodát is megtapasztalhatok. Június végéig
mindenütt megcsodálhattam a madarakat a verebektol kezdve a cinkéken a fakopáncsokon a
stigliceken át... a meggyvágókig. Egy feketerigó-pár költött a kocsibeállómban és háromszor
négy ¿ókát nevelt fel. Mesteri teljesítmény! Egy rozsdafarkúnak is lettek utódai. Számos
madáretetobe verebek telepedtek amelyek szintén nagy területen ugrándoztak a kertben. Még
denevéreknek is van egy doboz. Este a fülünk körül suhogtak. Volt cseresznye sárgabarack
késobb szilva alma dió... szüretelni valóm. Még a cukkini és a paradicsom termesztésében is
volt némi sikerem. Ebbol a szempontból tekintve a falu tulajdonképpen egy paradicsom. Azokat a
zöldségeket vagy gyümölcsöket amelyeket az ember nem maga szüretel megkapja a szomszédoktól.
Egyes gyümölcsök a falu utcáin a fákról lógnak. Unokáim Rosalie és Amelie is sokszor
élvezhették a gondtalan életet a természetben nálam a faluban. Elkezdtem írni egy gyerekeknek
szóló könyvet amit Amelie Csodaországban címmel lehetne jellemezni és azokról a
gyönyöruségekrol és szabadságról szól amiket a gyerekek itt a faluban élvezhettek. Mivel
vigyázni kellett nehogy megfertozodjünk az év egy kicsit magányosan telt. Még Marika
barátnommel is legtöbbször telefonon beszéltem. Eleinte - amíg nem lett hidegebb - kint a
kertben találkoztunk... Szóval ez az év az elmélkedés éve lett. Az élményeimet folyamatosan
megírtam levelekben. Végül az unokámmal Amelie-vel folytatott levelezésünket itt foglaltam
össze.
